Ráctemplom

A keleti Kereszténység, az Orthodoxia – ahogy azt neve is jelzi – Krisztus igaz Egyházának vallja magát, a felmerülő kérdések megoldása során a Szentírást, az Apostoli Hagyományt, valamint a hét egyetemes zsinat tanítását tekinti irányadónak, és minden korszellemes reformációhoz a hit deformációjának gyanujával közelít. Az Orthodox Egyház a római katolikusok 1054. évi tragikus elszakadása, valamint a többi protestáns egyház megalakulása ellenére az ősi Krisztusi Egyház közvetlen örökösének és őrzőjének vallja magát.

A teljes mai megosztott kereszténységen belül az Orthodoxia – a keleti (régi nevén görög keleti) kereszténység – egyetlen, sajátos és megkülönböztető jegye alapvető azonossága a kereszténység első évszázadainak egyházával; az egyetemes Orthodox Egyház hű marad az eredeti apostoli Egyház lelkiségéhez, tanításához és szervezeti felépítéséhez.

Orthodox keresztények a világ valamennyi országában fellelhetők, többségük azonban Európa középső és keleti részén él – Oroszországban, Grúziában, Örményországban, Ukrajnában, Moldvában, Romániában, Szerbiában és Montenegróban, Makedóniában, Bulgáriában, Görögországban stb., ahol a lakosság többségét alkotják. A világon napjainkban mintegy 400 millióan vallják magukat orthodox kereszténynek.

A Kárpát-medencében, a Nagy Morva Birodalomban és a korai történelmi Magyarország területén az Orthodoxia először a bizánci missziókat követően jelenik meg, amelyek közül a legjelentősebb szt. Ciril és Metód missziója volt. Később ez az eredeti lakosság a 12-17. század folyamán több hullámban kiegészül a szomszédos keleti és déli országok – pl. Galícia, Havasalföld és a Balkán bevándorlóival.

A Szlovák köztársaságban a 2001. évi legújabb népszámlálási adatok szerint 50 363 orthodox keresztény él.

A rigómezei csatavesztés (1398) után a Balkán keleti keresztény és főként szerb lakossága nagy tömegekben kezdett el menekülni északra a törökök elől és alakította ki egyházi-világi közösségeit elsősorban a Dunamente városaiban – Zimonytól Győrig. Ugyanez a folyamat az 1690-es években megismétlődött és a „Szerbek nagy menekülése“ során több mint 40 000 család menekült újra a török elől a Dunamente magyarországi városaiba.

Komáromi letelepedésük idejét az egyházközség korabeli viaszpecsételőjének felirata valószínűsíti, amely 1511 május 17-i keltezésű. A közel 500 éves orthodox egyházközség története igen gazdag, mozgalmas és főként érdekes:

- az idők során többször kényszerültek templomukat újraépíteni;

- híveik között sok volt a sikeres kereskedő, katonai vezető, udvari szállító;

- az 1600-as évek végén egy időre itt volt az egész Szerb Orthodox Egyház központja;

- a XVIII. század közepén itt dolgozott lelkészként Venclovits Gábor a híres hitszónok, irodalmár és festő, továbbá itt végezte líceumi tanulmányait a nagy szerb történész és kovilji főapát Jovan Rajić;

- a vallásos élet vezetésében jelentős szerepet töltöttek be az Atosz szent hegyén lévő szerb Hilandar monostor szerzetesei;

- az évszázadok során igen sok értékes liturgikus és berendezési tárgy került az egyházközség tulajdonába, egy részük az 1873. évi Bécsi és 1900. évi Párizsi Világkiállításon is részt vett.

A jelenlegi templom 1754-1770 között épült későbarokk stílusban. A keleti keresztény templomok jellegzetes ikonfala – az ikonosztáz, amely az oltárt választja el a templomhajótól, korabeli (1775) és gazdag rokokó díszítésű; ikonjai közül az alapsor főikonjai a legértékesebbek, melyek az ezt megelőző templomból származnak 1660-ból. Igen értékesek a templomhajót övező későbarokk állópadok, amelyeket a Majkpusztai kamalduli kolostorból árverésen vásárolta az egyházközség. A művészi faragású bútoregyüttes Franz Xaver Seeger bécsi szobrász munkája 1763-ból. Figyelmet érdemelnek még a templomhajóban az ikonosztázzal azonos stílusú ikontartók és a püspöki trón, valamint az oltár hátsó falát díszítő hímzett sírlepel (1693) és az előkészületi oltár ikonja (1660). Az udvaron az oldalbejárattól balra Davidovics tábornok és lovag sírja, jobbra pedig annak a Domonkos János táblabírónak és gabonakereskedőnek a sírja található, akinek a személye mintaként szolgált Jókai számára Tímár Mihály alakjának megformálásához az „Aranyember“ c. regényében.

A hatvanas években a templomot múzeummá alakították át, 1998-tól azonban újra istentiszteleti célokat szolgál, az érdeklődők hétköznapokon a falitábla kiírása szerint látogathatják.

A Legszentebb Istenszülő tiszteletére felszentelt templom berendezéséből különösen értékes balkáni kegytárgygyűjteménye, ikonosztáza, valamint a templom belső falait borító fafaragások, amelyeket a II. József által feloszlatott Majk-pusztai kamalduli szerzetesrend kolostorából vásárolt meg 1785-ben a helyi görögkeleti egyház. A neves barokk szobrász, Franz Xaver Seegen (1724 – 1780) által készített stallumok a kamalduli rend alapítója, Szt. Romuáld életét ábrázolják.
A ráctemplom bejáratától balra látható báró Davidovics Pál táborszernagy, egykori komáromi várparancsnok díszes síremléke, mellette az egyik sajkás fővajda, az 1743-ban elhunyt Fehérváry László sírköve. A templom bejáratától jobbra egy gazdag komáromi gabonakereskedő, Domonkos János (1768 – 1833) síremléke áll. Domonkosról mintázta Jókai Az arany ember c. regénye főhősének, Tímár Mihálynak az alakját.