Dunamocs eredetileg a komáromi vár tartozéka, tehát királyi várbirtok volt, 1208-ban azonban már önálló helységként szerepelt. Ma egy alig több mint ezer fős település a Duna északi partján, félúton Párkány és Komárom között
A Duna nem szab határt a képzeletbeli borvidéknek, Dunamocson sok évszázados hagyománya van a szőlőtermesztésnek, bortermelésnek.
A borkészítési hagyományokhoz kapcsolódóan a településen rendezik meg a ma már több országból vendégeket vonzó Burcsákfesztivált.
Dunamocsra azonban nemcsak a bor miatt érdemes ellátogatni. A Dunamocsi Falumúzeumban jelentős néprajzi és helyismereti gyűjtemény várja az érdeklődőket, igény esetén interaktív programokkal.
A Molnár utca sarkán, az egykori jegyzői lakban (később községháza) kapott helyet. Az önkormányzat az L alakú épületet felujíttatta, rendbetetette. Az épülethez még kisebb park és füves udvar is tartozik.
A múzeum létrejöttét évekig tartó gyűjtő, rendszerező munka előzte meg. Ez a munka Szeginé Sánta Ilona és szűkebb környezete szorgalmát dicséri. De ne felejtkezzünk el a másik szenvedélyes gyűjtőről, Orosz Őrsről sem, aki fiatal gimnazistaként gyűjtögette az oktatásügy emlékeit, dokumentumait, hogy ily módon egy régi osztálytermet alakíthasson ki a múzeumban.
A fentiekhez járul még egy „történelmi emlékszoba”, amely Böszörményi János kutató munkáját örökíti meg – okmányok és források képében. Az itt kiállított dokumentumok, de a múzeum anyagának egésze is alapul szolgálhat a helytörténet szemléltető tanításához.
A Dunamocsi Múzeumban a régi paraszti kultúra színes, gazdag világával találkozik a látogató. Népi kultúránk tárgyi és szellemi ter- mékeit szemlélve feltárul előttünk egy olyan világ amikor az emberek igazi közösségi szellemben éltek, közel egymáshoz, szoros emberi kapcsolatban, egymást segítve, megbecsülve, egymásra utalva. Láthatjuk, hogy a parasztember keze nyomán milyen értékek teremtődtek, hisz ő semmit sem hagyott veszendőbe, amit a természet adott. A régi faluközösség kultúrája hűen mutatja milyen nagy szerepe volt régen a családnak, hiszen a fiatalok a legtöbb esetben a családon belül sajátították el jövendő foglalkozásukat. Szinte beleszülettek a hagyományba, mindenkinek megvolt a kijelölt helye, szerepe. Az élet rendje diktálta a tennivalókat napról – napra, évszakról évszakra.
Az egyes termeket járva ízelítőt kapunk elődeink gazdálkodási mód- jából, szokásaiból, és nem utolsó sorban nyomon követhetjük falunk fejlődésének történetét, a falusi ember küzdelmét a megélhetésért, a fennmaradásért.
E bevezető után lássuk mit is rejtenek a múzeum falai!
A múzeum udvara
A folyosóra belépve az 1920–30-as évek színjátszóinak emlékei, a sportélet, a kézi aratás és cséplés fotói, valamint az 1965-ös nagy árvíz szomorú dokumentumai lát- hatók. Bizony nagyon is indokolt a szomorú jelző, hisz ekkor a fél falu víz alá került, 105 ház omlott össze, 107 pedig súlyosan vagy részben megrongálódott.
A folyosótól jobbra fordulva egy régi osztályteremben találjuk magunkat. Csokorba szedve láthatjuk itt a katolikus és a református iskola egykori tanítóit, osztályképeit s egyéb oktatással kapcsolatos segédeszközöket. A II. világháborút megelőző időkből találkozhatunk itt Bíró Camilló kántortanító, Fekets László iskolaigazgató, Fekets Ella és Kornó Ilona tanítónők nevével.
E helyiségben találhatók még azok a fotók, melyek falunk neves személyiségeinek állítanak emléket. Elsőként talán Király Józsefet, a későbbi pécsi püspököt említem, aki 30 évig élt Mocson. A török idők után ő alapítja itt újra a róm. kat. eklézsiát.
Boros Mihály a XIX. század második felének népszerű írója. 1839 - 42-e között volt a mocsi református iskola rektora, innen indult el közéleti és írói pályája, s írói munkásságát Mikszáth Kálmán is nagyra becsülte.
Nehéz Ferenc – író, újságíró Dunamocs szülötte. 1951-ben az USA- ba emigrált. Népi ihletésű regényeiben, elbeszéléseiben megrendítő őszinteséggel ábrázolja a szegény néprétegek kisemmizettségét, mega- láztatását, s a mindig fölülkerekedő erkölcsi fölényét. Szinte minden írásán átsüt a szülőföld, a hazai táj iránti sóvárgása. Hamvait kívánsága szerint a helyi köztemetőben szülei mellett helyezték el.
Munkaeszközök
Az évenként megrendezendő Nehéz Ferenc nap alkalmából tiszteleg a falu az író emlékének.
Csokonai Vitéz Mihály Lillájáról (szül. Vajda Júlia) sem feledkezhe- tünk el, ugyanis miután Végh Mihály latin műveltségű tudós pap 1843- ban megözvegyült, Lévai Istvánné sz. Vajda Júliával 1847-ig éltek Mo- cson.
Ebben a helyiségben láthatók a Rédly-család tagjainak fotói is. Rédly Gyula dunamocsi prímási uradalmi intéző leszármazottai ők. Nemesi kúriájuk – a későbbi „Szekér-ház” maradványai-sajnos már csak a kőfal
– még láthatók a Duna-parton. Ezt az egykori otthont a családtagok „tündérkertnek” hívták. Joggal, hiszen óriási park, teniszpálya vette körül.
Folytassuk sétánkat a múzeum további helyiségeiben! A folyosótól jobbra találjuk a régi paraszti konyhát. A sarokban áll a jellegzetes
„csikó sporhelt”, a polcokon pedig cserép- és vasedények, porcelánok, fűszertartók, darálók, lekváros cserépfazekak, köcsögök, a tej feldolgozásának és a kenyérsütésnek az eszközei sorakoznak.
Falutörténet okmányokban
Ezután a „tiszta szoba” fogad bennünket, magasra vetett ágyakkal, hímzett „cihákkal”, böl- csővel. A sarokban gyer-mekjátékokat találunk, régi paraszti ruhadarabokat, köztük a fekete menyasszonyruhát, melyet 1920-ig viseltek Dunamocson. A sublóton a vallás-és hitélet emlékeit láthatjuk az 1800-as évekből.
A „tiszta szobával” szomszédos helyiségben kapott helyet Böszörményi János helytörténeti kiállításának egy része, melyet „Dunamocs és környékének évszázadai okmányokban és képekben” címmel először 1982-ben láthattak az érdeklődők. E kiállítást több mint 10 év kutató, gyűjtőmunkája előzte meg. Böszörményi János Dunamocs évszázadai című falumonográfiája 1990-ben jelent meg, és elnyerte a Madách Könyvkiadó nívódíját.
A jelenlegi kiállítás négy témaegységet ölel fel:
1. népesedés, településtörténet
2. a falu neves személyiségei
3. hajómalmok, vízimolnárok
4. jobbágysors
A tárlókban eredeti okmányok, forrásmunkák láthatók, valamint az
1947-es deportálás dokumentumai. A deportálások elől többen átszöktek Magyarországra, azonban így is 69 mocsi került Csehországba. Az
1948-as év végén kezdődött a kitelepítés Magyarországra. Fertőrákosra nyolc családot, Rajkára pedig kilenc családot telepítettek ki. Itt láthatjuk még az 1919-es néphatalommal kapcsolatos forrásanyagokat is.
A „tiszta” szoba
A múzeum legnagyobb helyiségében kaptak helyet a kender és a vászon feldolgozásának eszközei. A régi fehér házivászon – viselet darabjai sorakoznak itt, mint a „borjúszájú ing, a korcos pentő, a vállfoltos ing, táslis bugyogó, etetőkötény”, törülközők, hímzett párnahajak.
Megtaláljuk itt a Dunán történő mosás kellékeit: a mosószéket, suly- kolót, valamint kézi és gépi mángorlókat, tulipános ládákat, kézimun- kákat, s az ezzel kapcsolatos drukkoló mintákat, fehér hímzéseket. A dunai hajózás és halászat eszközei szintén figyelemre méltóak. Valaha két halásztanya is volt a falu térségben. Különösen elterjedt volt a vesszőből font vejsze, a varsa, a kézvonóháló, merítőháló „kerítőháló vagy billeg, a vesszőből font tapogató”.
A helyiség jobb oldali végében gyermekjátékok, régi gyermekkocsik, kaloda – vagyis járóka látható. A legrégebbi gyermekkocsi 1878-ból maradt ránk igen jó állapotban.
A helyiség közepén egy tűzoltó kocsit láthatunk 1902-ből. A mocsi tűzoltószervezet 1893-ban alakult. A falon a tűzoltók fotói, kitüntetései, egyenruhái sorakoznak.
Vászonneműk
Valaha még tűzoltózenekarral is büszkélkedhettek.
Az épülethez kamra is tartozik. Itt sokféle szántóvető eszköz, földművelő szerszám, s az állattartás eszközei találhatók – lószerszámok, járom, dézsák, gabonaőrlők, szénavágó, gyümölcsaszaló kosarak, pörzsölő, nádfelverő szerszámok, csuhéból készült szatyrok, méhkasok stb.
Fellelhetők itt a különféle mesteremberek (ácsok, bognárok, kádárok) szerszámai is. Külön figyelmet érdemel a szövőszék, a kerekes kút, az első mosógép (1950-ból) régi jégszekrény, melyet jégveremből hozott tört jéggel töltöttek meg.
A szőlőművelés és a borászat eszközei a múzeum pincéjében látha- tók.
Dunamocson a szőlőtermesztésnek régi hagyományai vannak. A borfogyasztás általános volt: ünnepélyek, menyegzők, keresztelők, torok összejövetelei elképzelhetetlenek voltak borivás nélkül.
A borászat kellékei
Különösen Mária Terézia uralkodása idején gyarapodott a szőlőterület. A királynő ugyanis elrendelte a fák ültetését, faiskolák létesítését, új szőlőfajták meghonosítását. A XVIII. század
közepén 119 mocsi jobbágy bírt a három mocsi szőlőhegyen 1–7 kapás (egy kapás szőlőterület kb. 120–200 négyszögölnyi) nagyságú szőlővel.
A három szőlőhegy: Mocsolya, Ástványok-Szőlőláb, Homoki hegy. Legelterjedtebb szőlőfajta a kadarka, a „juhfarknak” is nevezett gohér és a kövidinka.
Az 1769-es úrbéri szerződés ötödik cikkelye kimondja, hogy a mocsiak a szőlőhegyek szőlői után kilencedet és hegyvámot tartoznak adni az uraságnak. A hegyvámot a Mocsolyán levő urasági dézsmapincébe hordták be. A pince bejáratán Horatius latin nyelvű mondása volt olvasható: „Így múlik el a világ dicsősége!”
A szőlőhegyek rendjét a Szőlő Hegybéli Articulusok szabályozták. Az árokkal, földhányással szegélyezett szőlőhegy területére csak a kapun keresztül lehetett be-és kimenni. A hegybíró gondoskodott a szabályok betartásáról. Szigorúan büntették, aki „Mustját vagy borát Vízzel öszve keveri.” Hasonló sors várt arra is, aki a szőlőben a „Szőlő Tőnek akarva vagy Gondviseletlensége miá teszen károkat.”
Jellegzetes, borászattal kapcsolatos mocsi elnevezések: kármentő, fickó, csontérfa, félfenekű, lévóka. Itt jegyzem meg, Mocs falucsúfoló- ja: „Jó borivó mocsiak!”
A Dunamocsi Honismereti Múzeumban kiállított néprajzi tárgyak, s e település történetét feltáró dokumentumok nemzeti kulturális örökségünk részei. Forrásai a múlt feltárásának, a megtartó hagyománynak. Az érdeklődő látogatók győződjenek meg saját szemükkel, hogy e kis falu hogyan ápolja hagyományait, féltve őrzi ősei örökségét, s nem utolsó sorban büszke elődei tárgyi és szellemi emlékeire, mert tudja csak ez lehet megtartó ereje.
Településtörténet
