Jókai Színház

2

AZ ALAPOZÁS ÉVEI A KOMÁROMI MAGYAR TERÜLETI SZÍNHÁZBAN

Komárom az egyik leggazdagabb magyar játékszíni hagyományokkal bíró szlovákiai város: a 17–18. században a magyarországi iskolai színjátszás és iskoladráma egyik fellegvára, de az első hivatásos magyar nyelvű színtársulati előadásra, Kotzebue Papelli, avagy A csudálatos egybetalálkozásának Benke József-féle bemutatására is már közel kétszáz éve, 1811. május 8-án került sor itt. Innentől kezdve kisebb-nagyobb folyamatossággal rendszeresen útjába esett a magyarországi vándortársulatoknak – volt idő, amikor a legerősebbeknek. Egyidejűleg, a 19. század második felében, s főleg a századfordulóra erős műkedvelő színjátszás is kibontakozott e helyt.
Az 1918–1919-es főhatalomváltással a Duna bal partján levő történeti város(rész), Rév-Komárom az újonnan megalakult Csehszlovákiához került, ami a település színházi életében is új fejezetet nyitott. A kisebbségi körülmények jelentősen befolyásolták és kényszerpályára terelték Komárom kulturális, ezen belül, színházi életét is. Az első Csehszlovák Köztársaságban Polgár Károly jó játékerőt képviselő, Pozsonyból kiszorult társulata volt az első, amely a várost felkereste. Ezután húsz éven keresztül a mindenkori pozsony-kassai társulatok (Faragó Ödöné, Iván Sándoré), illetve Földes Dezső Nyugat-szlovákiai Magyar Színháza tartoztak a komáromi színházi műsort adó jelesebb együttesek közé.
Az 1938. november 2-i, első bécsi döntéssel a város visszakerült Magyarországhoz, színházi élete pedig újból a magyarországi színjátszás szervezeti rendje szerint alakult tovább: a különböző vidéki társulatoknak – elsősorban Vértes Károlyénak – adva olyan-amilyen, nem túl vonzó fellépési lehetőséget. A világháború vége felé, a front közeledtével azután a komáromiaknak is mindenre nagyobb gondjuk volt, mint a színházra: a két utolsó háborús esztendőből már nincs is tudomásunk itteni színházi előadásról.
1945-ben a város északi, történeti része ismét a háború előtti keretei között helyreállított Csehszlovákiához került, amely lakói számára a magyarüldözések, deportálások és áttelepítések infernóját, a teljes jogfosztottság poklát jelentette, amikor magyar szó és intézményei – így a színház s a színjátszás is – teljes némaságra ítéltettek. A körülmények csupán 1948-ra, a kommunista hatalomátvétel után, a külpolitikai helyzet alakulása nyomán kezdett változni. A csehszlovákiai magyarok fokozatosan visszakapták emberi és állampolgári jogaikat, s újjászervezhették iskolarendszerüket, kultúrájukat, újból polgárjogot nyert az országban a magyar szó. 1948 december 15-én megjelent a pozsonyi Új Szó első száma, 1949. március 5-én megalakult a széles körű közművelődési és kultúrateremtő, illetve anyanyelvápoló tevékenységnek kereteket adó Csemadok, az iskolákban lassanként megindult az oktatás. Ami a színjátszást illeti, a város műkedvelő színjátszói ébredtek elsőnek, s Gergely Sándor Vitézek és hősök című, Király Dezső rendezte színművével eljutottak Prágába is, ahol sikerült megnyerniük a műkedvelők országos versenyét.

A (cseh)szlovákiai színjátszás újraindítása és újjászervezése már közvetlenül a második világháború befejezése után megtörtént. Az 1948-as kommunista fordulat a színházi irányítás és felügyelet központosítását hozta magával, de sor került a szlovákiai színházak hálózatának kiszélesítésére is. A már 1945-ben létrehozott cseh Állami Faluszínházon belül 1948-ban létrejött egy szlovák társulat, melyből aztán – további társulatokkal kiegészülve – 1949. augusztus 1-jével megalakulhatott a szlovák Állami Faluszínház is, mely elsősorban a hivatásos (és hivatalos) színjátszás és a vidék, a falu kapcsolatának kiépítését, szorosabbra fűzését tekintette küldetése fő céljának. A csehszlovákiai magyar színjátszás újraindulásához hiányoztak a megfelelő személyi és műszaki-anyagi feltételek, játszóhelyek. A Csemadok megalakításával Dél-Szlovákiában gyökeret vert műkedvelő színjátszó mozgalom a második világháború utáni csehszlovákiai magyar színházi kultúra generátora lett. Jobbára képzetlen és tapasztalatlan erőkből 1950. augusztus 1-jével megalakult a pozsonyi Állami Faluszínház magyar tagozata, ami öt esztendővel a háború befejezése után az első hivatásos magyar színtársulatot jelentette Szlovákiában. A Faluszínház magyar társulatának elsősorban politikai feladatai, semmint művészi célkitűzései voltak, bár ez utóbbiak nem is igen lehettek, hiszen ezek legelemibb feltételei sem voltak biztosítottak. És nemcsak a kedvezőtlen művelődéspolitikai irányvonal következtében, nemcsak a magyar tagozat frissen toborzott, zömmel fiatal és tapasztalatlan tagjainak hiányos felkészültségét és ismereteit, hanem az alapvető szervezési és működési kereteket és munkafeltételeket szemügyre véve sem. Lényegében ez utóbbiak mindvégig tapasztalható megoldatlansága vezetett azután 1959-ben az Állami Faluszínház felszámolásához és társulatainak az addigra már kiépült kerületi színházakba – illetve a magyar tagozatnak a Magyar Területi Színházba – való betagozódásához.

Szlovákia Kommunista Pártjának Elnöksége 1952 februárjában hozott határozatot a komáromi Magyar Területi Színház (Matesz) megalakításáról. Ennek értelmében kapott megbízást 1952. augusztus 27-én Fellegi István, a Csemadok Központi Bizottságának titkára – aki már a Faluszínház magyar tagozatának létrehozásánál is közreműködött – a színházalapítással és -szervezéssel kapcsolatos teendők végrehajtására. Hivatalosan a Magyar Területi Színházt végül is 1952. október 1-jén alakult meg Komáromban, s első, ünnepélyes bemutatóját 1953. január 30-án tartotta Urbán Ernő Tűzkeresztségének előadásával. Ettől kezdve a Faluszínház 1959-es felszámolásáig két magyar színház, illetve társulat járta a magyarlakta vidékeket. Fellegi István tizenhat tagú társulatából tizenegyen – Bottka Zsuzsa, Bugár Béla, Fekete Gyula, Ferenczy Anna, Gábor (Grébner) Gyula, Gyurkovics Mihály, H. Budai Mária, Husvár Ferenc, Kiss Lajos, Lelkes Magda és Turner Zsigmond – a Faluszínház magyar tagozatától jöttek, s hozzájuk csatlakozott még a kiváló műkedvelő színjátszó-rendező, Király Dezső, valamint Udvardy Anna, Lőrincz Margit, Konrád József és Siposs Jenő. Az alapító gárda az első bemutató előadásig még Budai Imrével, Kovács Irénnel és a már két világháború között is tevékeny Lehotay (Lipták) Antallal egészült ki. E szerint az induló társulat tagjainak csupán az egyharmada rendelkezett még 1945 előtt szerzett hivatásos színészi gyakorlattal, illetve végzett valamilyen színiiskolát, a többieket a műkedvelők közül toborozták. De nemcsak a színészkérdést kellett megoldani az új színház indításához: gondoskodni kellett rendezőről, tervezőművészekről, műszaki és színpadi segédszemélyzetről, hivatali apparátusról, közönségszervezésről, a díszletek, jelmezek, kellékek gyártásához műhelyeket kellett létrehozni stb. Nagy segítséget kapott a színház mindehhez a szlovák szakmától (a Szlovák Nemzeti Színház adta a rendezőt, a már a két háború közt is tevékeny, Faragó Ödönnél nevelkedett Munk Istvánt, a tervezőművészeket: Ladislav Jakerle és Jozef Valentin, azaz Vecsei József díszlettervezőket, Bočekné Gesztes Zsuzsa jelmeztervezőt, a műszaki és segédszemélyzet néhány tagját, de Pozsonyban készültek a díszletek és a jelmezek is).
Az igazi munka azonban csak ezután következett.
A Matesz első évadai – nagyjából az évtized végéig – a színház- és társulatépítéssel, az optimális műsorrend kialakításával, az újjászerveződő csehszlovákiai (magyar) társadalomban és szellemi, művészeti életben betöltött szerep megfogalmazásával, a saját(os) szellemi-művészi arcél kialakításáért vívott küzdelem első eredményeivel és kudarcaival teltek el. Az kezdettől fogva világos volt mindenki számára, hogy a Magyar Területi Színház megalakulása jóval többet jelent egy új színház létrejötténél, mert itt egy egész, nem sokkal korábban még üldözött és legelemibb állampolgári és közösségi, kulturális jogaitól is megfosztott nemzeti kisebbség egyetlen, még ha központilag is irányított, saját igazgatású, hivatásos színházának a születéséről volt szó. De a Magyar Területi Színház sajátságos szerepe abban is megnyilvánult, hogy Szlovákia legkiterjedtebb tájolási körzetével bíró játékszíni intézménye volt, melynek két (komáromi és kassai) társulata évenkénti előadásai kétharmadát tartotta székhelyén kívül, az egész Dél-Szlovákiát – Nagymegyertől Nagykaposig – felölelő térségben, 400–500 kilométeres körzetben, közel száz játékhelyen. Ami estéről estére változó összetételű és igényű közönséget, változó játéktéri viszonyokat, különböző felszereltségű színháztermeket jelentett. E tekintetben nem változott a helyzet a kassai Thália Színpad megalakulása után sem, hiszen megszervezését csupán a Magyar Területi Színház rendelkezésére álló anyagi és tárgyi eszközök, illetve személyi állomány kettéosztásával, szervezetileg annak intézményén belül engedélyezték, vagyis a színház gondjai és feladatai – változatlan források mellett – tovább szaporodtak.
Csakhamar nyilvánvalóvá vált tehát mindenki számára, hogy a komáromi Magyar Területi Színház tevékenységének sarokpontját jellegének és arculatának meghatározása, Achilles-sarkát pedig a dramaturgiája, illetve a csehszlovákiai magyar színész és színháziszakember-képzés megoldatlansága jelenti. Az első években azonban nemcsak a mostoha körülményeket zokszó nélkül vállaló színészeket, társulatot tartotta össze a magyar szó újbóli vállalhatóságából és az anyanyelvi színházcsinálás lehetőségéből fakadó öröm, hanem a közönség lelkesedése, odaadó színházpártolása is az új intézmény munkájának hajtóerői közé tartozott.
Az első igazán radikális változást a színház életében az 1959-es esztendő hozta. Anikor nyilvánvalóvá vált, hogy a szlovákiai színházak hálózatának egészét érintő átszervezés következtében az Állami Faluszínház befejezi működését, sokáig úgy tűnt, hogy a Magyar Területi Színház mellett megmarad (akár kelet-szlovákiai székhellyel) a másik hivatásos magyar játékszíni intézmény is. Ami nem így történt – a Faluszínház magyar tagozata az 1959–1960-as évadkezdettel beolvadt a komáromi Magyar Területi Színházba, s ez újabb megoldandó gondok és csillapítandó feszültségek egész sorát jelentette. (Gyaníthatóan nem volt véletlen, hogy az egy évtizeddel később negalakult kassai Thália Színpad ugyanarra a Lengyel házaspárra és Várady házaspárra, valamint Gyurkovics Mihályra épült, akik a Faluszínház magyar társulatának erősségeiként, annak 1959-es megszűnése után, kicsit kényszerűségből kerültek Komáromba. Emellett a két társulat egyesítése számos új műsorrendi és szervezeti/szervezési kérdést is felvetett.)
Az elsősorban a napi politikai feladatok ellátását szolgáló „szolgáltatószínházi” törekvések a Magyar Területi Színházat sem kerülték el. Az indulás éveiben a színháznak a dramaturgiát illetően egyébként is eléggé szűkre szabott lehetőségei voltak. Teátrumunk egyfajta népnevelő színházként s a sztanyiszlavszkiji színházesztétika jegyébe indult. A népnevelő törekvések lényegében az 1989-es fordulatig meghatározták a színház különböző programváltozatait. De befolyásolták a műkedvelőből hivatásos színésszé, majd rendezővé lett, s már kezdettől fogva színházpolitikai, -szervezési, -elméleti és -esztétikai kérdésekről cikkező Konrád József egész tevékenységét, akinek személyétől szinte lehetetlen elválasztani a Magyar Területi Színház első három évtizedének arcélkereső próbálkozásait. Az alapokat azonban – színészpedagógiai, valamint játékstílusbeli tekintetben egyaránt – egy szlovák rendező és énekesszínész, Munk István rakta le. Legjobb rendezéseivel – Molière A fösvényével (1953), illetve Szigligeti Ede, Munk felfogásában népdrámaként értelmezett A csikósával (1953) – már a színház első elfogadható, Bródy Sándor A tanítónőjével (1955), Heltai Jenő A néma leventéjével (1957), Leonyid Rahmanov Viharos alkonyatával (1957) és Schiller Ármány és szerelemével (1957) elért művészi sikerei felé egyengették az utat. E négy előadást a magyar színházi világ egyik élvonalbeli alkotója, Lendvay Ferenc rendezte, aki sűrű színházi atmoszférát teremtő rendezései egyúttal felbecsülhetetlen értékű színészpedagógiai munkát is jelentettek a műkedvelés elemi gondjaival küszködő komáromi színészek körében. A tanítónő címszerepe Lőrincz Margitnak hozott kiugrási lehetőséget, A néma levente két főszerepében Cséfalvay Kató és Tóth László tűnt ki. Mellettük a színházindító gárdának még Király Dezső, Konrád József, Udvardi Anna, Turner Zsigmond, s a pozsonyiak közül idekerült Palotás Gabi, Ferenczy Anna, Lengyel Ferenc, Bugár Béla, Várady Béla és Gyurkovics Mihály a meghatározó színésztagjai. Az évtized dereka táján lassan-lassan bővülni kezdett a színház rendezőinek köre; nem riadnak vissza a rendezéstől a társulat színészei-vezetői-technikusai – Fellegi István, Klimits (Kisbán) Lajos, Riszdorfer László, Király Dezső, Tarics János, Kozma (Krausz) Zoltán – sem. De Munk Istvánon kívül más országos jelentőségű szlovák rendezők – Martin Gregor, Viktor Lukáč, Martin Hollý, Juraj Šeregi, Igor Cieľ – is egyre gyakoribb vendégek Komáromban. Heroikus kísérlete ennek az időszaknak Jókai Az aranyemberének Fellegi István-féle színpadi változata (1955-ben). Jelentős eseménynek tartotta a sajtó a csehszlovákiai magyar Dávid Teréz drámaírói jelentkezését 1958-ban (Lidércfény című drámáját a pozsonyi Hviezdoslav Színházban szlovákul, Dódiját Komáromban magyarul mutatták be, szinte egyszerre). Az évtized vége felé ismét Munk István tűnt ki, ezúttal Beaumarchais Figaro házassága című komédiájának újszerű értelmezésével, régi francia dalokkal, táncokkal történő színrevitelével. A színház nagy, ám egyelőre csak félmegoldásokat jelentő, néhány félsikert és annál több kudarcot hozó erőfeszítéseket tett a szakemberhiány leküzdésére, a színészképzés kérdésének megoldására.

Az 1960-as évek elején, 1962 júliusában váratlanul nyugdíjazták az alapító színházigazgatót, Fellegi Istvánt. Az „Atya” – ahogyan a színházban nevezték – gyakorlatilag kereken tíz esztendőt töltött az általa szervezett intézmény élén, amely puszta létével is egy közel hatszázezres nemzettöredék egyik legfontosabb szellemi intézménye, jövője formálásának, önbecsülése erősödésének terepe lett. Ugyanekkor önmagában hordta s kijelölte a szóban forgó töredéknép színházművészetének – amely természetesen szellemi értelemben a(z egyetemes) magyar, politikai-szervezeti és részben művész(et)i értelemben a szlovák(iai) színházművészet része – lehetséges irányait, fejlődésének kereteit. Ezeket a kereteket, amelyek – az adott körülmények között valószínűleg elkerülhetetlenül – recsegtek-ropogtak ugyan, ám amelyeket ki lehetett igazítani és meg lehetett őket tölteni tartalommal, kétségkívül Fellegi István teremtette meg. Helyét, dr. Krivosík István 1963. március 1-jei kinevezéséig, ideiglenesen egy háromtagú – Munk István, Konrád József és Tarics János összetételű – igazgatótanács vette át. Az újdonsült igazgató, dr. Krivosík István – korábban a Csehszlovák Rádió magyar adásának főszerkesztője – egyfajta hivatalnoki szemléletet juttatott érvényre a színházban (ő maga lévén jogász); tény viszont, hogy első komáromi működése idején (1963–1968) az általa vezetett intézmény szervezetileg összefogottabbá vált; megújult, s a kortárs drámairodalom értékeinek irányában is nyitottabb lett a dramaturgiája, s a színház úgy-ahogy kilábalt az 1960-as évek elejére egyre érzékelhetőbb és a kritika által is kárhoztatott elszigeteltségéből, s egy minden szempontból érzékelhető fiatalítás, nemzedékváltás indult el falai között. (A színházalapítástól eltelt időt számítva, az ő ekkori igazgatóskodása idején került a színházhoz – az első főiskolát végzettek: Beke Sándor ékat, Dráfi Mátyás ékat, Vavreczky (Galán) Gézá ékat, Thirring Violá ékat, Németh Icá ékat is beleértve – a fiatalok első nagyobb hulláma.)
Az 1960-as évek elejétől bemutatott darabok egyébként is már egy frissebb és érvényesebb értékszemlélet jegyében kerültek színpadra. Az évtized emlékezetes kísérletei, illetve előrelépésnek számító bemutatói: Vítězslav Nezval Manon Lescaut-ja (1963), John Steinbeck Egerek és emberek (1964) és Arthur Miller Pillantás a hídról (1965) című drámája, Schiller tragédiája, a Haramiák (1966), Garcia Lorcától a Bernarda Alba háza (1966), s mindenekelőtt Shakespeare Rómeó és Júliája (1968) és Háy Gyula Isten, császár, parasztja (1969). (Talán nem mellékes figyelembe venni azt a tényt is, hogy e bemutatók javarészt szlovák vendégrendezők nevéhez fűződnek.) A Miller-darab Eddie Carbonéjának szerepében Bugár Béla nyújtott kiemelkedő teljesítményt, az Egerek és emberek Lennie-jeként Nádasdy Károly, Curlynéjaként Szentpétery Aranka remekelt. A Pavol Rímsky rendezte Manon Lescaut bemutatása azért fontos esemény, mert itt mutatkoztak be először a színház első, főiskolát végzett, illetve újonnan a társulathoz szegődött fiataljai (a két főszereplő – Thrirring Viola és Beke Sándor – is friss diplomás színész volt). Az ő érdemük a színház két verses estjének (Korunk és költészetünk, 1963; Emberbotanika, 1964) a létrehozása is, melyekkel az akkoriban kibontakozni kezdő csehszlovákiai magyar irodalmi színpadi mozgalomhoz adtak ösztönző mintákat.
Ennek az évtizednek a legfontosabb hozadékai közé tartozik Konrád József pályamódosítása: a jeles alkotó 1960-as első rendezése (Peter Karvaš: Éjféli mise) után rövidesen végleg hátat fordított a színészetnek. Pályáját – s részben színháza fejlődését – illetően elhatároló jelentőségű rendezése ez időben a Kismadár (1964) című Móricz Zsigmond-adaptáció volt, s figyelemreméltó eredményként könyvelte el a kritika a Szent Péter esernyője (1966) című Mikszáth- és A lőcsei fehér asszony című Jókai-átirat, valamint Fejes Endre Rozsdatemetőjének (1965) és Miller A salemi boszorkányok (1968) című művének Konrád-féle színpadi változatát. A Kismadár-rendezés azért foglal el fontos helyet a rendező pályáján, mert itt bukkannak fel először csírájukban annak a sajátos konrádi, azaz „idézőjelező” játékmodornak, játékeszménynek a jelei, amelyet később, az 1970–1980-as évek fordulóján teljesít majd ki. Konrád Kismadár-rendezése nép játékká transzponálta a móriczi drámát; A lőcsei fehérasszonyban a szöveg deromantizálására esik a hangsúly; a Szent Péter esernyőjében az esernyőé a főszerep, a színészek csak statisztálnak körötte, az anekdotázó humor helyét a felülnézet veszi át. Konrád színészei közül a Kismadár címszerepében Ferenczy Anna, „lőcsei fehér asszonyként” Nagy Eszter, a Rozsdatemető Hábetler Janijaként és A lőcsei fehér asszony Korponay Jánosaként Bugár Béla, a Miller-darab Proctorjaként Dráfi Mátyás érkezett művészi pályája fontos állomásához.
Színészi kezdetek után módosított pályát Beke Sándor is, aki a Magyar Területi Színháztörténetében korszaknyitónak számító Rómeó és Júlia-rendezésével (1968), majd egy évvel később az Isten, császár, paraszt (1969) történelmi parabolájával fémjelzi a kérdéses időszakot. Shakespeare halhatatlan szerelmespárját Thirring Viola és Vavreczky (Galán) Géza ízig-vérig mai – illetve: akkori – fiatalokká lényegítette át; a lendületes, jó ritmusú előadás kifogyhatatlan a rendezői ötletekben, a helyzet- és jellemfestésben Beke nem riad vissza a legkülönfélébb színek használatától, s attól, hogy a nagy szenvedélyek és indulatok kiváltotta végletes hatásokra építsen. A Háy-darab központi kérdése így hangzott: „…az abszolutizmusra törekvő Zsigmond császár miért nem mentheti meg a máglyahaláltól Husz Jánost, miért nem köthet szövetséget a parasztsággal?” – a konkrét történelmi-társadalmi helyzetben (az 1968-as csehszlovák reformkísérletek eltiprása, Csehszlovákia szovjet katonai lerohanása, s az ország népével szövetséget kötni képtelen, azokban a napokban berendezkedő, később Gustáv Husák nevével fémjelzett posztsztálinista hatalom színrelépése után vagyunk, bizonyos politikai párhuzamokra, áthallásokra adott lehetőséget. Az Isten, császár, parasztban igazi kiugrás volt Csendes László Zsigmond császára (zárójelben idekívánkozik, hogy itt búcsúzott a csehszlovákiai magyar színpadtól Thirring Viola, Galán Géza pedig már korábban eltávozott a színháztól, s már csak vendégként vállalt szerepet, ami eléggé egyértelműen jelzi a színházon belüli, s az említett nemzedékváltással is kapcsolatba hozható feszültségeket).

Az 1960-as évek második fele – különösen az 1968-as, 1969-es esztendő – a csehszlovákiai magyar színészet történetében is a forrongások-változások időszaka, a nyitás, az igényesség, a megújulás-vágy és a nemzedékváltás(ok) ideje volt. 1969-ben ez a változás- és változtatásigény robbantotta ki az Új Szó Fónod Zoltán indította színházi vitáját (A korszerűség parancsa), amely többek között parancsoló igénnyel vetette fel egy másik hivatásos magyar színház (színtársulat) alapításának gondolatát is. 1969 januárjától a társulat fiatal – alig huszonhét éves – színésze, Dráfi Mátyás lett, rövid ideig, a színház igazgatója. Személyében először kapott az intézmény szakfőiskolai képesítéssel és színházi gyakorlattal bíró, magát az intézményt és a társulatot is belülről ismerő igazgatót. Az ő igazgatóskodása idejére esett a színház újabb nagy, valósággal tektonikus mozgásokkal járó átrendeződése, a kassai Thália Színpad megalakulása. Nem volt titok, hogy a komáromi Magyar Területi Színház kettéosztásának a társulaton, színházon belül is komoly ellenzői akadtak, s az „egy koldusból minek csinálni kettőt” érvével az újdonsült színész-igazgató, Dráfi Mátyás is azonosulni tudott.
Az 1969-es esztendő előrehaladtával végül is visszafordíthatatlan fordulatot vettek a Magyar Területi Színház kettéválását is magukkal hozó kelet-szlovákiai társulatalapítási előkészületek, s az 1969–1970-es évadnyitásra a (leendő) kassai együttes már ténylegesen meg is alakult. Ekkorra már világossá vált, hogy Komáromból Beke Sándoron kívül még hat színész – Csendes László, Gombos (Lengyel) Ilona, Gyurkovics Mihály, Lengyel Ferenc, Szabó Rózsi és Várady Béla szánta el magát a költözködésre. Beké ékhez hozzájöttek még a tehetségkutató vizsgán bizalmat kapott műkedvelők, újoncok, dramaturgként pedig a költő-újságíró Gál Sándor szegődött el a Kelet-Szlovákiába. Így a Thália Színház az 1969. november 19-i november gömörhorkai színház-, illetve társulatavató előadásában (Goldoni Két úr szolgája) című színháznyitó előadását a sajtó és a szélesebb nyilvánosság várakozással vegyes lelkesedéssel fogadta.
Mindent összevetve, a Magyar Területi Színház – önálló színháznak induló, s a legelső időszakban akként is működő – kassai Thália Színpadának 1969-es megalakulásával, egy évtizedes szünet után újból két hivatásos magyar színtársulat kezdett működni Csehszlovákiában (Kassa pedig a háborús éveket követően, negyedszáz év elmúltával kapott újra magyar társulatot). Mint kiderült, épp időben, mert ez volt az utolsó pillanat, amikor az 1968 utáni társadalmi-politikai-ideológiai visszarendeződés mindenre kiterjedő hatását megelőzve, a kassai társulat egyáltalán létrejöhetett.




Tóth László

945 01 Komárom Petöfiho 2924/1